Elég régen írtam már és gondolkoztam, mit is kellene most
felrakni ami esetleg közérdekű. Látszólag semmi sem történt azóta amióta
megkaptuk az összes cuccot a kiutazáshoz, de azért nem telnek tétlenül
napjaink. Ami lényeges dolog, hogy mindketten felmondtunk a cégünknél,
szeptember végéig dolgounk még, utána van 1 hónapunk intézni azokat amiket most
még nem lehet. Meglepő módon tök normálisan fogadták a hírt, bár elkerekedett a
szemük amikor közöltük, hogy miért és hova is megyünk. Amit tapasztaltunk, hogy
teljesen máshogy állnak a munkahelyen a dologhoz, ha nem egy másik céghez
esetleg jobb pozicióba megyünk, netalán a konkurenciához. Sokkal megértőbbek
voltak, sok sikert kívántak, stb. Persze biztosan lesznek olyanok, akiket
megesz az irigység, és az nem jut el a kis agyukig, hogy mivel is járt mire mi
idáig eljutottunk és mi vár ránk. Mindehol vannak olyan emberek ahol a butaság
párosul a rosszindulattal, de ezek érdekelnek bennünket a legkevésbé.:)
Ha már itt tartunk, igazából mi sem tudjuk mi vár ránk, de
próbálunk felkészülni, gyüjtögetjük az infókat, és ilyenkor derül ki, hogy kire
is lehet számítani. Volt rá példa, hogy olyan emberek segítettek akire nem is
számítottunk. Akár egy telefonszámmal, hogy "itt egy telefonszám, hívd
fel, egy Ausztrál srác aki talán tud hasznos infókkal szolgálni mert ott élt
ahova ti mentek", akár azzal hogy utánan néztek dolgoknak helyettünk.
Mostanában probálunk bőröndöket beszerezni, és valahogy
belőni a súlyhatárt. Most mondom a kiutazni szándékozóknak, hogy nem olyan egyszerű.:)
Próbálunk majd minden
hasznos dolgot vinni, de azt sem szeretnénk, ha a reptéren ki kell pakolni a
felét mert rosszul mért itthon a mérleg.:)
Sokan kérdezték, hogy mit szóltak a szülők ehhez az
egészhez. Az én őseim már régóta tudják, hogy minden
vágyam az volt hogy kijussak, és tudtak minden
lépésről, kezdve a papírok beadásától a vízumig. Az általános vélemény, hogy
örültek is meg nem is.:) Örültek, mert összejött amire vágytam, teljesen
megértenek és egyet értenek velem, hogy ha adódott egy ilyen lehetőség akkor
használjam ki. A másik oldalról természetesen nem örülnek, mert mégiscsak a
világ másik felén leszünk. Talán az én esetemben könnyített a dolgon, hogy elég
régóta külön élek tőlük, messze laknak tőlem és kb 2-3 havonta taliztunk.
A párom esetében már "húzósabb" volt a dolog. Azt
tudták, hogy vannak ilyen terveim, de valahogy nem tulajdonítottak jelentőséget
neki. Akkor jött a "fejvakarás", amikor megjött az orvosim és
hozzávettük őt is a pályázatomhoz.:) Nekik ez elég váratlanul jött, hogy hoppá,
ez mégis komoly.:) Jöttek a kérdések a szülők részéről, mit fogunk csinálni,
mégis hogyan képzeljük el ezt az egészet, stb. De lassan ők is megemésztették,
most már segítenek ahol tudnak, valahogy ők is egyetértenek velünk, és
szerintem tudják, hogy hosszú távon sokkal jobb lesz mintha itthon maradnánk.
Már azt tervezgetjük, hogyan fogjuk tartani a kapcsolatot az itthoniakkal,
telefon, web kamerás kapcsolat, stb.
Ha valaki hasonló cipőben jár, akkor javaslom, hogy minél
előbb mondja el otthon, mert a szülőknek lesz idejük megemészteni, és
előbb-utóbb rájönnek, hogy jó döntést hoztatok!
A barátok és haverok részéről eléggé azonosak voltak a
reakciók. Persze aki még nem tudott róla, azok először meglepődtek, és valaki
azt hitte, hogy csak hülyéskedünk.:) Amikor már leesett, hogy nem vicc, és nem
szívatásképp mondunk Ausztráliát Ausztria helyett, akkor szinte mindenki örült,
sok sikert kívántak, és biztos egy picit irigykedtek is.:) De a következő
kijelentés szinte mindenkitől az volt, hogy "tök jó, majd megyek hozzátok
látogatóba".:)) Ez azért nekünk is jól esett, és tudjuk hogy ezek a
barátságok nem fognak elmúlni még akkor sem ha a világ másik felén leszünk, és minden
